2012.07.04. 11:25, Lavender Charming
2. fejezet - Szvetlána és a Titokzatos Jótevő
A lány tervének bajos kimenetele és hogyan fordulnak a dolgok egyik pillanatról a másikra jobbra. ..
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
2. fejezet
Jó dolog sírni - gondolja a lány -, legalább a könnyek forróak, és felmelegítik elfagyott arcomat. Isten biztosan azért teremtette őket, hogy a nyomorult embernek vigaszt nyújtsanak: lassan és gyengéden simogatják az ember bőrét, szemét megnedvesítik... Óh, Egek... Bár egyszer örömömben hullajthatnám őket!
Szvetlána tudta: semmire nem megy az önsajnálattal. Először is meg kell vígasztalnia Ivánt. Másodszor önmagát is össze kell szednie: nem eshet szét, most nem! Harmadszorra pedig... élelmet kell szereznie, nincs más választása.
- Iván, gyere ide, kérlek! - amint szólítja öccsét, letörli a könnyeit rongyos pulóvere szélében, megszívja az orrát, és megkeményíti szívét-lelkét. Lehet, hogy a sírás hasznos dolog, de az ember semmire nem megy vele. Figyeli a remegő és botladozó, régen életerős fiúcskát. Hol vannak azok az idők, amikor Iván verekedett (persze csak a móka kedvéért) a szomszéd gyerekkel? Mikor legnagyobb gondja az volt, hogy nem találta a kedvenc fa lovacskáját? Mikor azért sírt, mert Gogojte nagyi nem adott neki ebéd előtt a frissen sült süteményből? Ezek az idők... mintha nem is léteztek volna. Szvetlána szíve összefacsarodik az emlékek súlya alatt: tennie kell valamit.
Mikor a kisfiú odaér hozzá, szorosan megöleli, hogy érezze: ő mindig vele lesz. Beszélni... képtelen. Újra elsírná magát. Csak nézi azokat a hatalmas, fekete szemeket, amik a szomorúségtól olyan elkeseredett szín öltöttek, hogy fáj belegondolni: régen a boldogságtól ragyotak, nem a könnyektől. A lányban itt ver gyökeret az elhatározás.
- Iván, van egy ötletem!
Figyeli az öröm ragyogását abban a sötét szempárban: ez nem más, mint a remény.
- Tényleg?
- Tényleg - a lány tudta, hogy tervét véghez viszi, ha törik, ha szakad. Ha nem lenne ereje hozzá, erre a pillanatra fog gondolni. Örök érvényű, fájó, és erős ez a pillanat. Élmény.
- Itt maradsz, amíg vissza nem térek?
- Meddig... Meddig leszel? - szipogja. Nem kérdezi meg nővérét, mi a terve pontosan: östönösen bízik benne. Ilyen bizalmat csak az érez, akinek van testvére. A nyomorban mindegy, hogy hogyan: csak legyen.
Szvetlána úgy dönt, kikerüli az egyenes választ. Erre még ő sem tud rendes választ adni.
- Sietni fogok, ígérem - csókolja arcon a fiúcskát, majd a súlyos, öreg, ajtó nélküli tölgyfaszekrényhez lép. Kiveszi belőle a legjobb állapotban lévő kabátját. Ez sem vadonatúj, ez sem a legszebb, ez sem irigylésre méltó: szürke szövet, gombokkal. Ez az egy ruha éri a legtöbbet a lány holmijai közül. Iván minden rezdülését figyeli, érzi, hiába fordított neki hátat, ha csak véletlenségből is. Fél itthon hagyni a kisfiút, nagyon fél, de nem tehet mást. Még egyszer hátranéz, tekintete keresi azokat az éjszínű szembogarakat. Erőt kell merítenie valahonnan: amire most készül, az nem lesz könnyű, de megteszi.
Amint kilép az ajtón, szorosabbra húzza magán a kabátot. Csontfagyasztó a hideg, a hópelyhek olyan gyorsan és hevesen hullanak, mint az esőcseppek. A hőmérséklet mínusz 40 fok körül mozoghat, amit érezni is. Még a levegővétel is fájdalmas, apró tűkkel szurkálja a tüdejét, ezért szorosabbra húzza arca és szája körül a vastag sálat.
Mire beér a városba, nem érzi sem a kezeit, sem az arcát. Testén úrrá lesz a pánik: semmi nem úgy van, ahogy tervezte. Azt hitte, a piac tele lesz emberekkel, de nem. Alig lézengenek a szentpétervári téren. Csinosan öltözött előkelő hölgyek, decens urak, és vénemberek sétálgatnak a portékák között. Máskor ez nem is zavarná a lányt, de ma... Ma kellett volna a tömeg!
Egy pillanatra megáll, és visszafordul. Nem viszi véghez a tervét, nincs ereje hozzá, erre képtelen! Miért ment bele ebbe az egészbe?! Aztán eszébe jut Iván örömtől csillogó szeme, és az, hogy ütötte fel a fejét a remény a kisfiú lelkében. Ismét megfordul, és elindul a téren. Úgy csinál, mint aki csak nézelődik a zöldséges, gyümölcsös, pékárus, húsos standok között. Gyomra szívet tépően korog, amint megérzi a friss kenyér illatát. Csak egy falatot...
Szerencséje van: szinte mindenki a péknél vár a sorára, tolonganak a cipókért és zsemlékért. Szvetlánának csak ki kell nyújtania a kezét, és...
- Hé! Te! - dörren rá a goromba eladó. - Ugye nem lopni akarsz?!
A lány megdermed, és csak nyöszögni tud. Szíve őrült sebességgel ver, érzi, hogy arcát elönti a szégyenkezés pírja. Mindenki felé fordul, abba is hagyják a hangoskodást. Azt lesik, mi fog történni; az eladó hívja a rendészetet? Elveri a tolvajt? Pár pillanat, és Szvetlána tudja: el fogja sírni magát. Fohászkodik Istenhez, hogy valami csoda történjen, ne kerüljön nagy bajba, mikor...
... hirtelen valaki megfogja a vállát, nem durván, kedvesen, majd lágy hangon a fülébe súgja:
- Ne aggódj, majd én elintézem.
Ez elképesztő! A férfinak annyira biztonságot sugárzó hangja van, hogy Szvetlána egyszerűen beleremeg. Csak várja, mi történik, és múljon el ez a kínos pillanat...
- Szergej! - kiállt oda a zsíros, kövér eladónak. - A lány velem van. Akármit vesz el, azért én fizetek, jól van?
Az eladó hitetlenkedve rázza a fejét, nem kevésbé az érintett. Könnyes szemeit a férfi függeszti, aki még mindig fogja a vállát. Megtudja nézni, hogy ki is ez a Titokzatos Jótevő.
Magas, karcsú, vonzó férfi, hatalmas, szinte tányérszerű világos szemekkel és bozontos barna hajjal. Szája vékony ívű, arca csinos és sima. A lánynak akarva akaratlan az jutott eszébe, hogy Fedor mennyire csúnya ehhez a fiúhoz képest!
- Nem, uram, nem... Nem fogadhatom el a jóságát, sem a pénzét! - kibontakozik a férfi a fogásából, aki gyorsan zsebre dugja a kezeit. A lány dacosan néz szembe vele, és érzi, hogy mérhetetlen szégyenbe került.
- Kisasszony, nézze. Nekem nem okoz problémát egy pár rublet kiadni a kezem közül, de ezzel tudom, hogy nem mindenki van így.
- Higgye el, megtudom oldani a gondjaimat, uram!
- Lopással?
Ez az egy kérdés, amely fájdalmasabb egy rúgsánál, szíven is találja Szvetlánát. Be kell látnia, hogy a férfinek igaza van. Kér egy papírszatyrot, és egy véka kenyeret. A Titokzatos Jótevő még hozzápakol tíz-tizenöt zsemlét, és két almás derelyét, majd az egészért 3 rublet fizet.
- Köszönöm - suttogja Szvetlána, majd az elemózsiával megtömött zsákot két karjával ölelve futásnak ered: hazafelé.
- Várjon kisasszony! - kiálta a férfi, de a lány nem hallja, vagy nem akarja hallani. Minél előbb el innen, csak érjen haza, semmi másért ne tud már fohászkodni. Hogy hálás-e a férfinak? Egyértelműen. Meg szeretné köszönni, úgy igazán, de be kell vallania magának: fél. Valamit ki fog találni, de ma még... Előbb esznek Ivánnal, majd utána kitalálja, mitévő legyen.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó