2012.07.06. 06:32, Lavender Charming
4. fejezet - Szvetlána, Iván, Dimitrij és Malina
Az emlékek súlya
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
4. fejezet
Szvetlána csak fekszik a fagyos földön, egy hatalmas hóbuckában, és várja az ütéseket. Mindenre felkészül, nem lepődött volna meg semmit. Fedor arca eltorzult maszkba rendeződik, mikor csak utálkozva belenéz a lány szürke szemeibe. Öklét ütésre hajlítja, és a magasba emeli. Készül arra, hogy lecsaphasson vele.
- Most majd megtanulod, hol a helyed, te kis... - mondatát nem tudja befejezni, fájdalmas ordításba torkollik fenyegetése. Szvetlána megdermed a látottaktól.
Annyit érzékelt, hogy Malina ugatva és vérszomjasan nekitámadt Fedornak, és pont a férfi magasba emelt karját kapta el éles fogsorával. A férfi vonagik a fájdalomtól, de elengedi a lányt, aki azonnal arrébb fordul, és feltápászkodik. Malina elengedi a gazembert, támadó állást vesz fel, majd a torkának ugrik. A férfi szitkozódva viaskodik a kutyával, végül felpattan, és elmenekül, vérző karját szorongatva.
- Malina! Ide! - kedves utasítás hallattszik: Dimitrij. Szvetlána lehunyja szemét, és halántékára szorítja mind a két kezét. Csak múlna el a hányingere!
- Szvetlána! - mi... mi ez? Csak nem...?
- Iván! - sikítja boldogan, majd rohan, hogy megölelje a kisfiút, aki Dimitrij kezét fogja. Hát jól van! Épségben! Nem történt semmi baja, sőt! Hirtelen minden rossz érzését mintha elfújták volna: átadja magát a felhőtlen boldogságnak, hogy öccse biztonságban van, Fedor nem tudta őt bántani, és mindez az ő Titokzatos Jótevőjének és kutyájának köszönhető! Vajon hogyan tudná ezt megháláni valaha is?
- Dimitrij... Hogyan...? - kérdé, de közben egy pillanatra nem engedi el Iván kezét, aki bár örül, hogy nővérét látja, de azért a kutyával szívesebben játszana!
- Nézze, kisasszony... Most menjünk innen, és mindent megmagyarázok. Sietni ugyan nem kell, nem szöktettem meg Ivánt, csak beszéltem a gazdáékkal. Viszont a fiuk, aki most meg akarta verni... Arról magának kellene beszélnie. Egyébként nem esett baja?
Szvetlána beharapja az ajkát. Nem akar Fedorról beszélni, nem... De ennyivel tartozik a fiúnak, ha szeretné tudni, a sok jóság után...
- Menjünk haza, és ott beszélhetünk. De figyelmeztetem előre, hogy ne várjon semmit a mi kis kunyhónktól!
Mikor belépnek a házba, Dimitrij megdermed: nem erre számított. Szvetlána ugyan figyelmeztette, hogy ne várjon semmit, de ez még annál is kevesebb és siralmasabb, mint az a kuckó, ami lelki szemei előtt lebegett az ideút alatt.
A falak omladoznak és rogyadoznak, a bútorzat egy ajtó nélküli szekrényből, két ágyból, egy asztalból (aminek nincs meg az egyik lába, és ezért egy vékony husánggal támasztották ki), két rozoga székből, és egy viaszos vászon kendővel takart, rosszul kivájt ablakból áll. A fiú szíve összefacsarodik, amint látja, milyen körülmények között él ez a szeretetreméltó testvérpár.
- Iván, nézd! - mondja boldogan a fiatal lány, és az almás derelyét nyújtja a kisfiúnak, aki örömtől ragyogva ugrándozik, majd megfogja a kissé összelapított és megviselt süteményt. Három falással befalja. Nyílván borzasztóan régen evett ilyesfajta csemegét.
- Van még? - firtatja maszatos szájjal, amin nővére csak nevet, majd pár mozdulattal letörli a nyalánkság maradékát. Szívélyesen nyújtja át a másik derelyét is, és boldogan figyeli a kisfiú falánkságát. Ő maga még egy falatot sem vett a szájába, úgy dönt, előbb Ivánt lakatja jól, hátha alszik egy keveset. Tele hassal minden könnyebb.
Dimitrij kívülállónak érzi magát a parányi szobában. Nem ide való ő, sem a kutyája, aki időközben véres pofáját lecsutakolta a hóban. A férfi arra gondol, hogy lehet, hogy ez a két ember szerény körülmények között él, de akkora szeretetet viseltetnek egymás iránt, ami nagyon ritka. Feltétlen, őszinte, igaz szeretetet.
Figyeli, miként eszik meg két zsemlét is a fiúcska, majd hogyan nehezedik el a pillája. Bemászik az ágyába, nővére betakargatja, egy apró csókot ad a homlokára, majd pár perc múlva már alszik is. Malina rögvest felugrik a pokróc szélére, és a kisfiú lábánál összegömbölyödve álomba merül. Dimitrij megnyugszik: végre beszélhet a lánnyal!
- Kisasszony - kezdi -, nem szeretném zaklatni a kérdéseimmel, és csak akkor kell mesélnie, ha szeretne.
- Fogok - jelenti ki határozottan. - Aztán maga mondja el, hogy mi történt a gazda házában!
Dimitrij habozik. Miért kellett azt mondania a pillanat hevében, hogy mindent el fog magyarázni? Nem, azt még nem lehet. Tudja, hogy ha amire sakkozik, úgy is történik meg, ahogy ő szeretné, nem most jött el az ideje annak, hogy színt valljon. Persze, ha azt szeretné, hogy majd a lány hallgasson rá, ahhoz tudnia kell az igazat, szó se róla...
- Rendben. Kezdje maga!
Szvetlána leül az egyik székre, s int, hogy a férfi is kövesse a példáját. Neki se kell kétszer mondani, ám fél, hogy a viseltes szék megadja magát a súlya alatt.
Nézi, ahogy a lány megnedvesíti cserepes ajkait, zavartan süti le szemét, majd határozottan belekezd:
- Ez a ház a nagyanyám tulajdona volt, de ő meghalt, három hónapja... Azóta egyedül nevelem az öcsémet. Szüleink már régen nem élnek: édesapánkat a határnál érte lövés általi halál, édesanyánk Iván születésekor adta fel a küzdelmet. Én 17 éves vagyok, ott kellett hagynom az iskolát, de munkát nem kapok a kiskorúságom miatt. Nem tudom miből eltartani Ivánt, ezért gondoltam arra, hogy a piacon talán sikerrel járok a... lopással. Akkor jött maga, és akkor húzott a ki a bajból, amit ezúton is köszönök.
- És a férfi? Aki bántani akarta? Vele mi a helyzet?
Egy mély levegővételből és a hirtelen támadt zavartságból a férfi megérti: messzire ment ezekkel a kérdésekkel. Ám Szvetlána nem áll meg a beszélésben: valami különös módon úgy tűnik, örül neki, hogy valakinek elmondhatja azokat a dolgokat, amik már régen nyomják a szívét.
- Ő Fedor Mihalicsk... Jozef gazda és Olga gazdasszony fia. Gyerekkoromtól kezdve ismerem, édesapám nagyon jóban volt Jozef gazdával, ezért is néznek ránk néha napján. A gazdának feltett szándéka, hogy én leszek a fia felesége, de ezt nem... Soha. Mert Fedor... Nos... Tudja, Dimitrij, nehéz erről... És nem is...
- Nem faggatom, ha nem akarja, nem mondja el. Komolyan beszélek: semmire nem fogom kényszeríteni.
- Akkor majd talán később... - mondja elmerengve Szvetlána. Ugyan, hogyan mondhatná meg ennek a jóravaló férfinek, mi történt anno? Vajon akkor hogyan fog rá tekinteni? Viszolyogni fog tőle? Ezt nem kockáztatja meg. Inkább hallgat.
- Nem eszik? - kérdi a lánytól Dimitrij, hogy megtörje a beálló csendet. A hallottaktól összeszorult a torka, és hogy őszinte legyen, sejti, mit tett az a Mihalicsk. Egyre biztosabb lett a szándékában, amit ha törik, ha szakad, de véghez viszi!
- Majd. Most meséljen, kérem. Hogyan hozta ki Ivánt? És amúgy is: kicsoda maga, hogy csak így jótékonykodik egy idegennel? Mecénás?
Hát nincs menekvés. Ha színt vall, vajon a lány akkor is úgy fog hozzá viszonyulni, ahogy eddig? Esetleg viszolyogni fog tőle? Azt nem kockáztatja meg. Inkább hallgatna...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó