Nyomorúság és tündöklés - első fejezet2012.07.03. 21:53, Lavender Charming
Írta: Lavender Charming
1. fejezet - Szvetlána és Iván
A fiatal lány és öccse helyzetének bemutatása a reménytelenség torkában...
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
1. fejezet
Meleg, szinte forró nap. A Nap sugarai pásztázzák a földet: mindent fel akarnak melegíteni: a mezőket, a fákat, a fagytól elsorvadt virágokat, és az emberi szíveket, érzéseket. A lány leveszi megkopott, rongyos kabátját, és arcát lassan a magasba emeli. Könnyei végigcsorognak az arcán: hát végetérnek szorongó napjai! Hát mindig lesz remény a lelkében! Minden szebb lesz! Itt a tavasz... baj nem érheti...
Csakhogy Szvetlána kinyitja a szemét, és a hideg ágyában találja magát. Nagyot szusszant; lehellete meglátszik, sűrü gombolyaggá tömörül, pár percig lebeg a szeme előtt, majd köddé válik. Tehát álom volt a szép világ. A lány keserűen állapítja meg magában, hogy soha nem ér véget nyomorúsága: sem neki, sem Ivánnak, az öccsének. Pedig milyen szép is lenne...!
- Éhes vagyok. Fázom - nyafogja Iván. Szvetlána tudja, mit érez öccse: az ő gyomrát is facsarja az éhség. Hogyan mondja meg a csupán 5 éves kisfiúnak, hogy bizony ezen a napon sem esznek, és épp ilyen hideg lesz még hosszú hónapokig, mint ma?
- Tudom - préseli ki magából ezt az egy buta szócskát. Iván kicsi még, hogy megértse, mi történik körülötte... És hogy az igazat megvalljuk: a lány sem tudja pontosan, mi tévő legyen.
Iván születése óta, azaz pontosan 5 éve Gogojte nagyira voltak bízva, mind a ketten. Az idős asszony rajongott a két kisgyerekért: Ivánt meleg, foszlós kaláccsal kényeztette, Szvetlána haját a legszebb fonatokba fonta, miközben mesélt neki a régi időkről, mikor még a király kertjében tanította a hercegkisasszonyokat. Szvetlána csodálkozva és tisztelettel hallgatta a nagymama szavait, és szakadatlanul kérdezett, ami Gogojte nagyinak igencsak kedvére volt. Szerette, ha mesélhet: a gyerekek meg még inkább szerették, ha mesélt. Olyankor a 17 éves lány is öccse korabelinek érezte magát, és minden fenntartás nélkül hallgatta a cárról szóló legendákat az okos asszonytól. Vágyott rá, hogy ő is épp olyan eszes és tehetséges legyen, mint a nagyanyja, aki ezzel (bár megtehette volna), soha nem hencegett. Az unokák bókjaitól zavarba jött, tompa pír öntötte el öreg, megfáradt, ráncos arcát.
Három hónappal ezelőtt azonban Gogojte nagyi meghalt. Szvetlánának és Ivánnak senkije nem maradt: édesapjukat már Iván születése előtt hónapokkal lőtték le a határon, mint egy vadkant. Anyjukat akkor vesztették el, mikor a kisfiú világra jött. Az asszony belebetegedett férje elvesztésébe. Gyenge szervezete nem bírta a további terhelést: egyetlen egyszer tudott könnyektől elhomályosult szemmel rámosolyogni a fiára, majd minden ereje elhagyta. Azzal a tudattal kellett a másvilágra költöznie, hogy két árvát hagyott maga után.
Gogojte nagyi Oroszország egyik távoli csücskében lakott, Nevenincs faluban. Azért hívják így, mert minden messze van tőle, a lakosság csupán 14 fő, vagyis már csak 13... Mindenki rideg, és távolságtartó: Jozef, a helyi gazda, csak a birkáival törődik. A leggazdagabb paraszt ember talán az egész országban, mégsem ad egy petákot sem senkinek. Felesége, Olga gazdasszony, valamivel kedvesebb, mint a fukar pokróc ura: gyakorta visz finom leveseket és húsokat a két árvának. Szvetlána igyekszik ezt megháláni, de hát kiskorú: mégis mit csináljon? Felajánlotta, hogy segít a gazdasszonynak főzni, mosni, takarítani: az viszont elutasította, ilyen szavakkal:
- Az ég szerelmére, Szvetlána! Mégis, mit szólna a fejedelem, ha megtudná, hogy egy kiskorút dolgoztatok? Hát mégis, elment az eszed, kislány? Nem, nem szabad. Majd egy év múlva. Akkor már a cár is áldását adja arra, hogy munkát vállalj. Nézd csak meg az én fiacskámat, Fedort! 18 éves, és már az apjának segít a földeken!
De Szvetlána nem akarta megnézni Fedort. Ismerte ő éppen elég jól... Azt a rusnya, pattanásos arcbőrt, pöffeszkedő magatartást, állandóan kócos és rendezetlen hajat, durva tapintású, nagy tenyeret. Mindent tudott a fiúról, és azt is, hogy Jozef gazdának az a terve, hogy amint Szvetlána betölti a nagykorúságot, Fedor lesz a férje. Na nem, azt már soha! Előbb veti magát bele a Volgába, minthogy ennek a gazembernek legyen a felesége!
Sem Jozef gazda, sem Olga gazdasszony nem tudta, hogy fiuk hónapokkal ezelőtt megbecstelenítette a lányt, amit azóta se hevert még ki. Gyűlölte, teljes szívből gyűlölte Fedor Mihalicskot, és ezen soha nem is fog változtatni. Soha!
- Szvetlána! Éhes vagyok! - mondja sírva Iván, ezzel zökkentve vissza nővérét a valóságba, ami jelen esetben kellemesebb, mint az emlékek.
- Tudom - ugyan az a válasz... Mit tegyen? 17 éves, semmi tapasztalata nincs, semmi! Nem tud munkát vállalni, nincs pénzük, nincs élelmük, még csak egy rendes házuk sem: Gogojte nagyi házának beszakadt a teteje: a hó és a zord fagy akadálytalanul szorongatta testüket. Iván kicsi: nővére képes őt úgy bebugyolálni a lyukacsos takaróba, hogy ne fázzon meg, és képes olyan helyre fektetni, ahol a szél sem éri. De ő? Ő már jócskán túl van már 180 centin, gyönyörű, tipikus orosz hölgy lett, dús szőkés-vörös hajjal, amit mindenki dicsért, mondván, hogy "Ilyen a hercegnőknek sincs!", és nyomorúságtól elhomályosult, hajdan csillogó szürke szemmel. Arca csinos, kedvességet sugárzó, ám a sok nélkülözés miatt lesoványodott, és beteges formát vett fel. Nem, koránt sem csúnyult el: gyönyörű maradt, mind mindig. Szakasztott mása Gogojte nagyinak: erre a legbüszkébb, és a legbüszkébb is marad, amíg világ a világ.
- Tegnap sem ettünk semmit, éhes vagyok! Szvetlána! Éhes vagyok! - öccse zokogása a legfájdalmasabb hang az életében, amit eddig hallott, és ez ellen ő semmit sem tehet? Nem tud ételt szerezni Ivánnak? Hagyja, hadd sírjon ez a szerencsétlen, betegesen lefogyott kisfiú?
- Tudom... - az untig ismételt, semmit mondó szócska... Ennyi minden. Ennyit tud mondani, majd ő is sírni kezd.
|