2012.07.09. 10:32, Lavender Charming
5. fejezet - Szvetlána és Dimitrij
Félreértések, viták, vágyak...
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
5. fejezet
Dimitrij habozik, és ezt a helyzetet próbálná leplezni, de nem jár sikerrel. Szvetlána is észreveszi a tétovázást, ám okára nem tud rájönni.
- Feltehetek előtte egy kérdést még, kisasszony? - hadarja a férfi, miközben továbbra is tördeli kezeit, és ajkát zavartan megharapja: mint mikor valaki nem akar beszélni, de kényszerítik.
- Persze. De ne hívjon kisasszonynak. Nem vagyok én sem királyi származású, sem méltó erre a megszólításra. Ó, még be sem mutatkoztam, annyira gyorsan történtek a dolgok... A nevem Szvetlána, bár Iván említette maga előtt, mikor az a... mikor a gazdáéknál voltunk.
- Rendben, Szvetlána... - nyugtázza az információkat Dimitrij. - Csak azt szeretném megtudni, hogyha megkérném valamire, valami... nagy dologra, azt megtenné?
- Na de uram! - kiállt fel a lány, és fel is pattan a székről, mintha parázs égette volna meg. Világos szeme villámokat szór, egész alakja megremeg. Hirtelen kitörésétől Iván mocorogni kezd, ám nem ébred fel. Nem úgy, mint a kutya, aki felkapja fejét a méltatlankodásra.
- Nem, nem! Félreért! Én azt nem... Ugye nem képzeli, hogy én... - hebegését Szvetlána nem hallgatja meg, csak mérgesen néz a férfi szeme közé, és tagoltan beszél, mint egy apró gyermekhez.
- Már értem! Mindent értek! Maga nem jószántából segít az embereken, különösen a lányokon! Hát persze... Gondolhattam volna, hogy cserébe vár egy kis ellenszolgáltatást. Uram, ebben az esetben ki kell ábrándítsam: ne is álmodjon arról, hogy én is a maga beteges elképzelésének áldozata leszek!
Olyan dühösen, és olyan felhevülten mondja ezeket a lány, hogy ha valaki nem ismerné, azt mondaná, a Végzet Asszonya áll előtte: szeme kikerekedik, arca vörösre gyúl, vékony ajkait ha lehet, még szorosabbra préseli, egész valója remeg. Dimitrij egy pillanatra megdermed, majd ő is felpattan helyéről, és közelebb lép hozzá. A lány hátrál egy lépést.
- Uram, nem viccelek: magába vágom a nagy kést, ha nem hagy azon nyomban békén!
A fiatal férfiú felemeli mindkét kezét, és visszaül a helyére. Megszólalni sem mer, nem hogy hogy megmozdulni.
- Szvetlána, nézze...
- Nem! Nem nézek semmit. Nem fog rávenni semmire, engem se ejtettek a fejemre! Lehet, hogy szegény vagyok, igen, ezt belátom: de van eszem, még ha nem is látszik!
A férfi szíve szerint megmondaná, hogy igenis látszik, hogy a lány okos, és a szíve is a helyén van, sőt, mintha halványan egy nemesre emlékeztetne. Azt is elmondaná, hogy nála szebb nőt életében nem látott, és hogy az, amire most a nő gondol, meg se fordult a fejében, legalábbis jelen helyzetben nem erre gondolt. De ezeket nem meri kimondani.
- Uram, mérhetetlenül hálás vagyok azért, amiért kisegített a piacon, de a hálámnál többet nem tudok adni.
Dimitrij megrázza a fejét, majd felnéz a nő arcába, aki kezd megnyugodni, bár látszik, hogy még bármikor kitörhet belőle az, ami az előbb: a méltatlankodás és felháborodás.
- Nem, én csak azt szerettem volna, ha megtudja azt, ki vagyok, velem tart-e? Ne, ne! - mondja, mert látja, hogy a nő szeme ismét kidülled, és száját is nyitná már a sivalkodáshoz. - Jó szándék vezérel, kérem!
Szvetlána épp olyan habozó magatartást vesz fel, mint a férfi, mikor mesélni kezdett. Nyel egy hatalmasat, leül a másik székre, és óvatosan hátradől, de kezét karba fonja.
- Mondjon el mindent, és majd meglátom - hozza meg az ítéletét hűvösen, ámbár látszik: mérhetetlenül kíváncsi, vajon mit akar ebből kihozni ez a Titokzatos Jótevő?
Dimitrij rámered az előtte elterülő asztalra: csupa repedés és hézag az egész. Ha nem lesz képes véghez vinni a tervét, akkor bele fog őrülni abba a ténybe, hogy kudarcot vallott...
- Megígéri, hogy hinni fog nekem? - néz fel, és egy mély levegőt vesz. Szvetlána - bár kétkedve és hunyorogva -, de biccent egy aprót.
- De csak az igazat mondja el!
- Jó - fújja ki a levegőt a férfi, majd végre beszélni kezd. - Szóval én vagyok a... cárnak a... bizalmasa - az utolsó szót úgy ejti ki, mintha maga is csak kérdezné.
- Maga Miklós cár bizalmasa? - vonja fel egyik szemöldökét a lány, és összecsücsöríti cserepes ajkait, de nem szól.
- Igen, a bizalmasa vagyok - mondja immár magabiztosan Dimitrij. - Ebből adódik, hogy nagyon jól ismerem az egész cári családot, és...
- Uram - szakítja félbe a lány -, ha jól emlékszem, megkértem, hogy csak az igazat mondja el, így van?
- De ez az igazság! - mondja egy félmosollyal az arcán Dimitrij. - Hallgasson meg, legyen kedves.
A lány így is tesz. A férfi belekezd.
- Ivánt igen egyszerűen elhoztam azoktól az emberektől. Annyit mondtam, hogy magának Miklós cárnak vagyok a küldötte, és nem is ellenkeztek. Látta volna azt a hajbókolást! - nevet jóízűen az emlékek hatására, majd folytatja.
- Amikor megláttam magát a piacon, tudtam, hogy segítségre szorul, nem hiába próbál lopni. Azt is éreztem, hogy csak a szükség szülte kényszer vezette erre az útra. Úgy gondoltam, hogy ha kihúzom a pácból, valami jót cselekszem. Nagyon szeretek segíteni az embereken, így neveltek. Ezért szeretném, ha velem jönne, természetesen Ivánnal együtt. Nem tudnám elviselni azt a tudatot, hogy itt hagyom magukat, és azon idegeskedem, hogy van-e mit enniük, nem fagynak-e halálra... Ó, és persze miután láttam, hogy az a Mihalicsk hogyan bánt magával, ez az elhatározásom megerősödött. Nézze, többet most nem mondhatok, de velem kell jönniük, érti?
- Szóval... Szóval... A... A cár ehhez mit szól? - elkábítják a hallottak, Szvetlána nem tudja leplezni a lelkesedését.
- Teljes mértékben meg lesz elégedve magával, viszont előtte... Tudom, hogy maga okos, kifinomult, és minden jóval felruházta a Jóisten, de... Egy kicsit meg kell nevelni.
- Hogy mit kell csinálni velem?! - háborodik fel a lány, és újra felpattan a helyéről. Hát ez már több a soknál! - gondolja mérgesen.
Dimitrij tátog, mint egy hal, keresi a szavakat. Hamarosan meg is találja őket.
- Szvetlána, kérem. Jó értelemben gondoltam csak, nyugodjon meg! Én... Úgy gondolom, hogy ha elviszem magát a palotába, nem árt egy kis előzetes ismeret. Jól sejtem, hogy kimaradt az iskolából is...?
A lányt elönti a pír, és összehúzza a szemét. Szinte izzik körülötte a levegő, és ráköpi a szavakat a fiúra:
- Úgy?! Szóval tanulatlan vagyok! Egy teljesen féleszű, szerencsétlen flótás! Enni és inni se tudok, sőt járni is csak nehezen, igaz?! Attól, hogy nem dúskálok mindenféle földi javakban, nem kell engem talpas tanyasi libának nézni! Tudja, mit gondolok, Dimitrij?! Azt, hogy maga felfuvalkodott, pöfeteg, önhitt...
- Na most már elég lesz! - kiált fel erélyesen a férfi, és felpattan. Közvetlenül Szvetlána előtt áll meg, és ő is remeg a dühtől. Percekig csak faksszemet néznek egymással. Malina annyira feszült lesz, hogy gazdája lábához ugrik, és nyugtalanul nyüszít. Iván is ébredezik a zavargásra. Dimitrij hátralép, és elborzad: tudja, hogy képes lett volna megütni a lányt, annyira kihozta a sodrából. Épp eleget magyarázkodott, mikor csak jót akar!
- Szvetlána... - kezdi nyugodt hangon, de ismét süket fülekre talál.
- Nem, Dimitrij, nem érdekel. Kérem, most menjen el innen. Mindent elhiszek, mindent köszönök, mindenért hálás vagyok... De most távozzon.
A férfi csodálattal vegyes elismeréssel pislant a lányra, és távozóban még hozzászól:
- Rendben. Holnap visszajövök, számítson az érkezésemre. Ég áldja!
Akárhogy is: Szvetlána hosszan néz utána a nyitott ajtónál állva, dideregve. Figyeli, ahogyan kutya és gazdája egyre kisebbek és kisebbek lesznek, végül teljesen elnyeli őket a hóförgeteg. "Holnap visszajövök..." - visszhangzik fejében a mondat. A lány nem tagadhatja: szívből vágyik rá, hogy a férfi tartsa a szavát...
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés