Nyomorúság és tündöklés - ötödik fejezet2012.07.09. 10:32, Lavender Charming
Írta: Lavender Charming
5. fejezet - Szvetlána és Dimitrij
Félreértések, viták, vágyak...
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
5. fejezet
Dimitrij habozik, és ezt a helyzetet próbálná leplezni, de nem jár sikerrel. Szvetlána is észreveszi a tétovázást, ám okára nem tud rájönni.
- Feltehetek előtte egy kérdést még, kisasszony? - hadarja a férfi, miközben továbbra is tördeli kezeit, és ajkát zavartan megharapja: mint mikor valaki nem akar beszélni, de kényszerítik.
- Persze. De ne hívjon kisasszonynak. Nem vagyok én sem királyi származású, sem méltó erre a megszólításra. Ó, még be sem mutatkoztam, annyira gyorsan történtek a dolgok... A nevem Szvetlána, bár Iván említette maga előtt, mikor az a... mikor a gazdáéknál voltunk.
- Rendben, Szvetlána... - nyugtázza az információkat Dimitrij. - Csak azt szeretném megtudni, hogyha megkérném valamire, valami... nagy dologra, azt megtenné?
- Na de uram! - kiállt fel a lány, és fel is pattan a székről, mintha parázs égette volna meg. Világos szeme villámokat szór, egész alakja megremeg. Hirtelen kitörésétől Iván mocorogni kezd, ám nem ébred fel. Nem úgy, mint a kutya, aki felkapja fejét a méltatlankodásra.
- Nem, nem! Félreért! Én azt nem... Ugye nem képzeli, hogy én... - hebegését Szvetlána nem hallgatja meg, csak mérgesen néz a férfi szeme közé, és tagoltan beszél, mint egy apró gyermekhez.
- Már értem! Mindent értek! Maga nem jószántából segít az embereken, különösen a lányokon! Hát persze... Gondolhattam volna, hogy cserébe vár egy kis ellenszolgáltatást. Uram, ebben az esetben ki kell ábrándítsam: ne is álmodjon arról, hogy én is a maga beteges elképzelésének áldozata leszek!
Olyan dühösen, és olyan felhevülten mondja ezeket a lány, hogy ha valaki nem ismerné, azt mondaná, a Végzet Asszonya áll előtte: szeme kikerekedik, arca vörösre gyúl, vékony ajkait ha lehet, még szorosabbra préseli, egész valója remeg. Dimitrij egy pillanatra megdermed, majd ő is felpattan helyéről, és közelebb lép hozzá. A lány hátrál egy lépést.
- Uram, nem viccelek: magába vágom a nagy kést, ha nem hagy azon nyomban békén!
A fiatal férfiú felemeli mindkét kezét, és visszaül a helyére. Megszólalni sem mer, nem hogy hogy megmozdulni.
- Szvetlána, nézze...
- Nem! Nem nézek semmit. Nem fog rávenni semmire, engem se ejtettek a fejemre! Lehet, hogy szegény vagyok, igen, ezt belátom: de van eszem, még ha nem is látszik!
A férfi szíve szerint megmondaná, hogy igenis látszik, hogy a lány okos, és a szíve is a helyén van, sőt, mintha halványan egy nemesre emlékeztetne. Azt is elmondaná, hogy nála szebb nőt életében nem látott, és hogy az, amire most a nő gondol, meg se fordult a fejében, legalábbis jelen helyzetben nem erre gondolt. De ezeket nem meri kimondani.
- Uram, mérhetetlenül hálás vagyok azért, amiért kisegített a piacon, de a hálámnál többet nem tudok adni.
Dimitrij megrázza a fejét, majd felnéz a nő arcába, aki kezd megnyugodni, bár látszik, hogy még bármikor kitörhet belőle az, ami az előbb: a méltatlankodás és felháborodás.
- Nem, én csak azt szerettem volna, ha megtudja azt, ki vagyok, velem tart-e? Ne, ne! - mondja, mert látja, hogy a nő szeme ismét kidülled, és száját is nyitná már a sivalkodáshoz. - Jó szándék vezérel, kérem!
Szvetlána épp olyan habozó magatartást vesz fel, mint a férfi, mikor mesélni kezdett. Nyel egy hatalmasat, leül a másik székre, és óvatosan hátradől, de kezét karba fonja.
- Mondjon el mindent, és majd meglátom - hozza meg az ítéletét hűvösen, ámbár látszik: mérhetetlenül kíváncsi, vajon mit akar ebből kihozni ez a Titokzatos Jótevő?
Dimitrij rámered az előtte elterülő asztalra: csupa repedés és hézag az egész. Ha nem lesz képes véghez vinni a tervét, akkor bele fog őrülni abba a ténybe, hogy kudarcot vallott...
- Megígéri, hogy hinni fog nekem? - néz fel, és egy mély levegőt vesz. Szvetlána - bár kétkedve és hunyorogva -, de biccent egy aprót.
- De csak az igazat mondja el!
- Jó - fújja ki a levegőt a férfi, majd végre beszélni kezd. - Szóval én vagyok a... cárnak a... bizalmasa - az utolsó szót úgy ejti ki, mintha maga is csak kérdezné.
- Maga Miklós cár bizalmasa? - vonja fel egyik szemöldökét a lány, és összecsücsöríti cserepes ajkait, de nem szól.
- Igen, a bizalmasa vagyok - mondja immár magabiztosan Dimitrij. - Ebből adódik, hogy nagyon jól ismerem az egész cári családot, és...
- Uram - szakítja félbe a lány -, ha jól emlékszem, megkértem, hogy csak az igazat mondja el, így van?
- De ez az igazság! - mondja egy félmosollyal az arcán Dimitrij. - Hallgasson meg, legyen kedves.
A lány így is tesz. A férfi belekezd.
- Ivánt igen egyszerűen elhoztam azoktól az emberektől. Annyit mondtam, hogy magának Miklós cárnak vagyok a küldötte, és nem is ellenkeztek. Látta volna azt a hajbókolást! - nevet jóízűen az emlékek hatására, majd folytatja.
- Amikor megláttam magát a piacon, tudtam, hogy segítségre szorul, nem hiába próbál lopni. Azt is éreztem, hogy csak a szükség szülte kényszer vezette erre az útra. Úgy gondoltam, hogy ha kihúzom a pácból, valami jót cselekszem. Nagyon szeretek segíteni az embereken, így neveltek. Ezért szeretném, ha velem jönne, természetesen Ivánnal együtt. Nem tudnám elviselni azt a tudatot, hogy itt hagyom magukat, és azon idegeskedem, hogy van-e mit enniük, nem fagynak-e halálra... Ó, és persze miután láttam, hogy az a Mihalicsk hogyan bánt magával, ez az elhatározásom megerősödött. Nézze, többet most nem mondhatok, de velem kell jönniük, érti?
- Szóval... Szóval... A... A cár ehhez mit szól? - elkábítják a hallottak, Szvetlána nem tudja leplezni a lelkesedését.
- Teljes mértékben meg lesz elégedve magával, viszont előtte... Tudom, hogy maga okos, kifinomult, és minden jóval felruházta a Jóisten, de... Egy kicsit meg kell nevelni.
- Hogy mit kell csinálni velem?! - háborodik fel a lány, és újra felpattan a helyéről. Hát ez már több a soknál! - gondolja mérgesen.
Dimitrij tátog, mint egy hal, keresi a szavakat. Hamarosan meg is találja őket.
- Szvetlána, kérem. Jó értelemben gondoltam csak, nyugodjon meg! Én... Úgy gondolom, hogy ha elviszem magát a palotába, nem árt egy kis előzetes ismeret. Jól sejtem, hogy kimaradt az iskolából is...?
A lányt elönti a pír, és összehúzza a szemét. Szinte izzik körülötte a levegő, és ráköpi a szavakat a fiúra:
- Úgy?! Szóval tanulatlan vagyok! Egy teljesen féleszű, szerencsétlen flótás! Enni és inni se tudok, sőt járni is csak nehezen, igaz?! Attól, hogy nem dúskálok mindenféle földi javakban, nem kell engem talpas tanyasi libának nézni! Tudja, mit gondolok, Dimitrij?! Azt, hogy maga felfuvalkodott, pöfeteg, önhitt...
- Na most már elég lesz! - kiált fel erélyesen a férfi, és felpattan. Közvetlenül Szvetlána előtt áll meg, és ő is remeg a dühtől. Percekig csak faksszemet néznek egymással. Malina annyira feszült lesz, hogy gazdája lábához ugrik, és nyugtalanul nyüszít. Iván is ébredezik a zavargásra. Dimitrij hátralép, és elborzad: tudja, hogy képes lett volna megütni a lányt, annyira kihozta a sodrából. Épp eleget magyarázkodott, mikor csak jót akar!
- Szvetlána... - kezdi nyugodt hangon, de ismét süket fülekre talál.
- Nem, Dimitrij, nem érdekel. Kérem, most menjen el innen. Mindent elhiszek, mindent köszönök, mindenért hálás vagyok... De most távozzon.
A férfi csodálattal vegyes elismeréssel pislant a lányra, és távozóban még hozzászól:
- Rendben. Holnap visszajövök, számítson az érkezésemre. Ég áldja!
Akárhogy is: Szvetlána hosszan néz utána a nyitott ajtónál állva, dideregve. Figyeli, ahogyan kutya és gazdája egyre kisebbek és kisebbek lesznek, végül teljesen elnyeli őket a hóförgeteg. "Holnap visszajövök..." - visszhangzik fejében a mondat. A lány nem tagadhatja: szívből vágyik rá, hogy a férfi tartsa a szavát...
Nyomorúság és tündöklés - negyedik fejezet2012.07.06. 06:32, Lavender Charming
Írta: Lavender Charming
4. fejezet - Szvetlána, Iván, Dimitrij és Malina
Az emlékek súlya
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
4. fejezet
Szvetlána csak fekszik a fagyos földön, egy hatalmas hóbuckában, és várja az ütéseket. Mindenre felkészül, nem lepődött volna meg semmit. Fedor arca eltorzult maszkba rendeződik, mikor csak utálkozva belenéz a lány szürke szemeibe. Öklét ütésre hajlítja, és a magasba emeli. Készül arra, hogy lecsaphasson vele.
- Most majd megtanulod, hol a helyed, te kis... - mondatát nem tudja befejezni, fájdalmas ordításba torkollik fenyegetése. Szvetlána megdermed a látottaktól.
Annyit érzékelt, hogy Malina ugatva és vérszomjasan nekitámadt Fedornak, és pont a férfi magasba emelt karját kapta el éles fogsorával. A férfi vonagik a fájdalomtól, de elengedi a lányt, aki azonnal arrébb fordul, és feltápászkodik. Malina elengedi a gazembert, támadó állást vesz fel, majd a torkának ugrik. A férfi szitkozódva viaskodik a kutyával, végül felpattan, és elmenekül, vérző karját szorongatva.
- Malina! Ide! - kedves utasítás hallattszik: Dimitrij. Szvetlána lehunyja szemét, és halántékára szorítja mind a két kezét. Csak múlna el a hányingere!
- Szvetlána! - mi... mi ez? Csak nem...?
- Iván! - sikítja boldogan, majd rohan, hogy megölelje a kisfiút, aki Dimitrij kezét fogja. Hát jól van! Épségben! Nem történt semmi baja, sőt! Hirtelen minden rossz érzését mintha elfújták volna: átadja magát a felhőtlen boldogságnak, hogy öccse biztonságban van, Fedor nem tudta őt bántani, és mindez az ő Titokzatos Jótevőjének és kutyájának köszönhető! Vajon hogyan tudná ezt megháláni valaha is?
- Dimitrij... Hogyan...? - kérdé, de közben egy pillanatra nem engedi el Iván kezét, aki bár örül, hogy nővérét látja, de azért a kutyával szívesebben játszana!
- Nézze, kisasszony... Most menjünk innen, és mindent megmagyarázok. Sietni ugyan nem kell, nem szöktettem meg Ivánt, csak beszéltem a gazdáékkal. Viszont a fiuk, aki most meg akarta verni... Arról magának kellene beszélnie. Egyébként nem esett baja?
Szvetlána beharapja az ajkát. Nem akar Fedorról beszélni, nem... De ennyivel tartozik a fiúnak, ha szeretné tudni, a sok jóság után...
- Menjünk haza, és ott beszélhetünk. De figyelmeztetem előre, hogy ne várjon semmit a mi kis kunyhónktól!
Mikor belépnek a házba, Dimitrij megdermed: nem erre számított. Szvetlána ugyan figyelmeztette, hogy ne várjon semmit, de ez még annál is kevesebb és siralmasabb, mint az a kuckó, ami lelki szemei előtt lebegett az ideút alatt.
A falak omladoznak és rogyadoznak, a bútorzat egy ajtó nélküli szekrényből, két ágyból, egy asztalból (aminek nincs meg az egyik lába, és ezért egy vékony husánggal támasztották ki), két rozoga székből, és egy viaszos vászon kendővel takart, rosszul kivájt ablakból áll. A fiú szíve összefacsarodik, amint látja, milyen körülmények között él ez a szeretetreméltó testvérpár.
- Iván, nézd! - mondja boldogan a fiatal lány, és az almás derelyét nyújtja a kisfiúnak, aki örömtől ragyogva ugrándozik, majd megfogja a kissé összelapított és megviselt süteményt. Három falással befalja. Nyílván borzasztóan régen evett ilyesfajta csemegét.
- Van még? - firtatja maszatos szájjal, amin nővére csak nevet, majd pár mozdulattal letörli a nyalánkság maradékát. Szívélyesen nyújtja át a másik derelyét is, és boldogan figyeli a kisfiú falánkságát. Ő maga még egy falatot sem vett a szájába, úgy dönt, előbb Ivánt lakatja jól, hátha alszik egy keveset. Tele hassal minden könnyebb.
Dimitrij kívülállónak érzi magát a parányi szobában. Nem ide való ő, sem a kutyája, aki időközben véres pofáját lecsutakolta a hóban. A férfi arra gondol, hogy lehet, hogy ez a két ember szerény körülmények között él, de akkora szeretetet viseltetnek egymás iránt, ami nagyon ritka. Feltétlen, őszinte, igaz szeretetet.
Figyeli, miként eszik meg két zsemlét is a fiúcska, majd hogyan nehezedik el a pillája. Bemászik az ágyába, nővére betakargatja, egy apró csókot ad a homlokára, majd pár perc múlva már alszik is. Malina rögvest felugrik a pokróc szélére, és a kisfiú lábánál összegömbölyödve álomba merül. Dimitrij megnyugszik: végre beszélhet a lánnyal!
- Kisasszony - kezdi -, nem szeretném zaklatni a kérdéseimmel, és csak akkor kell mesélnie, ha szeretne.
- Fogok - jelenti ki határozottan. - Aztán maga mondja el, hogy mi történt a gazda házában!
Dimitrij habozik. Miért kellett azt mondania a pillanat hevében, hogy mindent el fog magyarázni? Nem, azt még nem lehet. Tudja, hogy ha amire sakkozik, úgy is történik meg, ahogy ő szeretné, nem most jött el az ideje annak, hogy színt valljon. Persze, ha azt szeretné, hogy majd a lány hallgasson rá, ahhoz tudnia kell az igazat, szó se róla...
- Rendben. Kezdje maga!
Szvetlána leül az egyik székre, s int, hogy a férfi is kövesse a példáját. Neki se kell kétszer mondani, ám fél, hogy a viseltes szék megadja magát a súlya alatt.
Nézi, ahogy a lány megnedvesíti cserepes ajkait, zavartan süti le szemét, majd határozottan belekezd:
- Ez a ház a nagyanyám tulajdona volt, de ő meghalt, három hónapja... Azóta egyedül nevelem az öcsémet. Szüleink már régen nem élnek: édesapánkat a határnál érte lövés általi halál, édesanyánk Iván születésekor adta fel a küzdelmet. Én 17 éves vagyok, ott kellett hagynom az iskolát, de munkát nem kapok a kiskorúságom miatt. Nem tudom miből eltartani Ivánt, ezért gondoltam arra, hogy a piacon talán sikerrel járok a... lopással. Akkor jött maga, és akkor húzott a ki a bajból, amit ezúton is köszönök.
- És a férfi? Aki bántani akarta? Vele mi a helyzet?
Egy mély levegővételből és a hirtelen támadt zavartságból a férfi megérti: messzire ment ezekkel a kérdésekkel. Ám Szvetlána nem áll meg a beszélésben: valami különös módon úgy tűnik, örül neki, hogy valakinek elmondhatja azokat a dolgokat, amik már régen nyomják a szívét.
- Ő Fedor Mihalicsk... Jozef gazda és Olga gazdasszony fia. Gyerekkoromtól kezdve ismerem, édesapám nagyon jóban volt Jozef gazdával, ezért is néznek ránk néha napján. A gazdának feltett szándéka, hogy én leszek a fia felesége, de ezt nem... Soha. Mert Fedor... Nos... Tudja, Dimitrij, nehéz erről... És nem is...
- Nem faggatom, ha nem akarja, nem mondja el. Komolyan beszélek: semmire nem fogom kényszeríteni.
- Akkor majd talán később... - mondja elmerengve Szvetlána. Ugyan, hogyan mondhatná meg ennek a jóravaló férfinek, mi történt anno? Vajon akkor hogyan fog rá tekinteni? Viszolyogni fog tőle? Ezt nem kockáztatja meg. Inkább hallgat.
- Nem eszik? - kérdi a lánytól Dimitrij, hogy megtörje a beálló csendet. A hallottaktól összeszorult a torka, és hogy őszinte legyen, sejti, mit tett az a Mihalicsk. Egyre biztosabb lett a szándékában, amit ha törik, ha szakad, de véghez viszi!
- Majd. Most meséljen, kérem. Hogyan hozta ki Ivánt? És amúgy is: kicsoda maga, hogy csak így jótékonykodik egy idegennel? Mecénás?
Hát nincs menekvés. Ha színt vall, vajon a lány akkor is úgy fog hozzá viszonyulni, ahogy eddig? Esetleg viszolyogni fog tőle? Azt nem kockáztatja meg. Inkább hallgatna...
Nyomorúság és tündöklés - harmadik fejezet2012.07.05. 13:54, Lavender Charming
Írta: Lavender Charming
3. fejezet - Szvetlána, a Titokzatos Jótevő és kutyája, Fedor
A lány kétségbeesése piaci kalandja utána, a Titokzatos Jótevő felbukkanása, és szembekerülés a végzettel...
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
3. fejezet
- Iván! - kiállt be kifulladva, ám boldogan az apró, rogyadozó házikóba. Hangja izgalomtól repes, de a levegőt kapkodja. Kifulladt, ezt be kell látnia. Amint belép az ajtón, furcsa érzés keríti hatalmába. Itt valami nincs rendben. Iván rendszerint azonnal jön, ha szólítja. Most mégsem ez történik. Zihálva, kimelegedve és remegve néz körül; ügyetlenül leejti a súlyos szatyrot, amiből kigurulnak a zsemlék, az almás derelyék, a véka kenyér...
- Iván! - hangja hisztérikusan és kétségbeesetten visszhangzik a csekély számú bútorokról. Hallja. Semmi válasz. Még egyszer kiállt. Szemébe könnyek szöknek, majd lehajol, hogy összeszedje a szétszóródott pékárút. Hol van az öccse? Szíve őrülten kalapál, érzi, hogyan remeg az egész teste. Pánikba esett. Egyedül hagyta a kistestvérét, aki eltűnt! Ez mind az ő hibája, senki másé. Miért volt olyan ostoba, hogy... Miért nem vitte magával?!
Nem, nem fog sírni. Azzal nem megy semmire. Feltápászkodik a földről, gyors mozdulatokkal letörli a könnyeit kabátja szélében, majd kiront az ajtón. Semmivel nem foglalkozik.
- Hé! Hé! Kisasszony! - ez az a férfi! Az ő hangja! Aki segített neki! Megfordul, majd látja, hogy a Titokzatos Jótevő egy szépséges kutyával a sarkában, futva közeledik felé. A kutya csahol, ugat, és csóválja a farkát: láthatóan nagyon izgatott. Szvetlána nem különben. Hogy talált rá? Követte?!
- Csakhogy megtaláltam magát! - mondja szinkronban lihegve a kutyával. - Miért futott el csak úgy?
- Én... Én csak... Eltűnt az öcsém! - nem bírja tovább, elsírja magát. Nem is sírás ez: zokogás. A férfi nézi, majd tétován mellé lép, és átöleli. Minden hátsó szándék nélkül teszi ezt: vígasztalás céljából.
- Nyugodjon meg, biztosan nincsen semmi baja - mondja kedvesen, miközben a lány szakadatlanul hullajtja a könnyeit, míg a kutya közöttük ugrál, és megállás nélkül csahol. A Titokzatos Jótevő lepisszegi, majd mikor hallja, hogy a lány légzése egyenletessé válik, elengedi. Nem akarja, hogy félreértse szándékait: még nem.
A lány nem bánta volna, ha ez a gyengéd ölelés tövább tart, ám nem ellenekezik, mikor elengedi. Egy idegenben akkor sem bízhat meg, ha a karjai között biztonságban érzi magát, és az a valaki kisegíti a piacon...
- De nem... Nem tudom... - hangja el-elcsuklik a könnyektől. - Egyedül hagytam... 5 évesen!
- Csak semmi idegeskedés. Hogy hívják az öccsét?
- Iván.
- Malina megtalálja.
- Ki... Kicsoda? - értetlenkedve, könnyes szemmel néz a férfi világos tekintetű íriszébe. Még elhomályosultan is figyelemre méltó a szépsége azoknak a nagy szemeknek.
- A kutyám. Ő Malina - szeretetteljesen összeborzolja a border collie szőrét, mire az elégedetten csahol. A lányak is kedve lenne megsimogatni a melegnek ígérkező fekete-fehér foltos bundát, de az öccse ezerszer fontosabb jelen pillanatban. Amúgy is: ki ez az ember?! Épp azon gondolkodik, hogy megkérdezze-e, de megelőzték a kérdését.
- Olyan modortalan vagyok, elnézését kell kérnem! Még be sem mutatkoztam: Dimitrij... Szóval.... Dimitrij a nevem.
Szvetlána azon tanakodik, miért nem mondta meg a vezetéknevét, de ez most nem is fontos neki. Ugyan mit művelnek?! Az öccse lehet, hogy veszélyben van, ők meg a formaságokkal törődnek!
- Erre később is ráérünk - zárja le határozottan a témát, majd mély levegőt vesz. - Hol keressük Ivánt?
A férfi egy ideig csak a kutyára néz, majd csettint egyet, mint akinek pompás ötlete támad.
- Kaphatok egy ruhadarabot, pokrócot, vagy akármit, amin érződik Iván illata? - megpaskolja a kutya hátát, aki szolgálatkészen ugat egyet-kettőt.
- Várjon, mindjárt hozom!
Nem tudja, mit akar vele Dimitrij kezdeni, de azért kiviszi Iván barna takaróját, és a kezébe nyomja. A férfinek több se kell, egyből az állat orrához teszi és meglengeti egy kicsit, hogy jobban lehessen érezni.
- Gyerünk, Malina! Szagold, szagold! - bíztatja, majd az okos állat a levegőbe szimatol, és ezt a műveletsort még kétszer ismétli meg. Takaró, levegő. Takaró, levegő. Hirtelen megdermed egy pillanatra, és Szvetlána legnagyobb megdöbbenésére futásnak ered, abba az irányba, amerre Jozef gazdáéknak van a terciájuk.
A fiatal férfi Szvetlánára néz, és elkapja a kezét. Mind a ketten Malina utána erednek, nem akarják elveszíteni a nyomot. A hatalmas hóban igen nehéz lépést tartani egy sebesen vágtázó állattal, de a lány kétszer olyan erősnek és elhivatottnak érzi magát, mint máskor. Komoly a tét, és ezt ő is tudja.
Három perc kellett hozzá, hogy beérjék a szinte megvadulásig izgatott kutyát, aki a gazdáék házánál kaparja a földet, ugat, nyüszít, és mindent elkövet, hogy magára vonja a figyelmet. Dimitrij elengedi a lány kezét, és lecsendesíti Malinát, amint mellé guggol. Érzi, hogy megtalálták Ivánt.
- És most...? - kérdezi dideregve Szvetlána, majd a házra néz. Nem a hidegtől vacog, koránt sem. Az emlékek olyan erővel söpörnek végig elméjén, mint egy szélvihar. Eszébe jut Fedor csúfondáros vigyora, tapintatlan durvasága, megveszett nevetése, és...
- Átmászom a kerítésen, és megkeresem őt Malinával. Maga maradjon itt! - utasítja az összerezdülő lányt. Megint megfeledkezett a valóságról...
- De nem! Én...
- Maradjon... itt! - tagolja idegesen a mondatot a fiú, mintha egy gyengeelméjűvel beszélne. - Pssz, pssz, gyere! - ez már a kutyájának szól, aki engedelmesen átkúszik a rozsadás vaskerítés alatt, és mikor meglátja gazdája kézzel intett jelzését, ugyanolyan lapított kúszásban folytatja útját.
Szvetlána tanácstalanul mászkál a ház mögött, annál a résznél, ahol nincs ablak. Nem bukhatnak le. Aggódik... Mérhetetlen aggodalmat érez Iván iránt, és... Fél, hogy Dimitrijt és Malinát is elkapják. Akkor mit tesz ő egyedül?
- Szvetlána? Te meg mit keresel itt? - erőteljes, öblös hang, melyben meglepetés is hallattszik, de inkább megvetés. Fedor... A megszólított szembefordul a gazdáék fiával, és görcsösen nyel egyet. Száját összeszorítja, nem mondd semmit. Egyenesen néz azokba a könyörtelen szemekbe, és egyből hatalmába keríti az undor és a visszataszítás érzése.
- Megnémultál? - összeráncolt homlok, egy lépés előre. A lány kettőt visszakozik.
- Ne csináld már! Még mindig haragszol rám? - olyan kéjesen vigyorog, hogy Szvetlána gyomra felfordul tőle. Elemi erővel tör fel belőle az a méreg és az a szitok, amit mindeddig magába fojtott:
- Te undorító, utolsó aljas féreg! Hogy ne haragudnék rád azok után, amit velem műveltél? Van arról fogalmad, hogy éreztem magam?! Egy visszataszító pondró vagy, Fedor Mihalicsk, teljes szívemből gyűlöllek!
Figyeli, hogy szavai milyen hatást váltanak ki a férfiből, majd érzi, hogy a felindultság eluralkodott az eszén, és remegés formájában tér vissza a testébe.
- Valóban így gondolod? - kérdezi fel hűvös nyugalommal. - Kár, hogy ez apámékat a legkevésbé sem fogja érdekelni. Tudod, inkább örülnöd kellene, hogy ha elveszlek feleségül, kihúzlak a nyomorból téged, meg azt a szerencsétlen kisgyereket!
A lány kapkodja a levegőt, majd elfúló hangon szólal meg:
- Előbb leszek a Sátáné, mint a tiéd, te dög!
- Ahogy gondolod - azzal Fedor egy hatalmas pofonnal a fagyott földre küldi. Szvetlána érzi, hogy szája felrepedt, de a jeges hó jótékonyan csillapítja mind az esés okozta, mint az ütés általi fájdalmat. Amint a záporozó hóviharban felpillanat, Fedor hűvös, haragos arcát pillanatja meg a magáé fölött.
Abban a pillanatban felkészült a legrosszabbra...
Nyomorúság és tündöklés - második fejezet2012.07.04. 11:25, Lavender Charming
Írta: Lavender Charming
2. fejezet - Szvetlána és a Titokzatos Jótevő
A lány tervének bajos kimenetele és hogyan fordulnak a dolgok egyik pillanatról a másikra jobbra. ..
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
2. fejezet
Jó dolog sírni - gondolja a lány -, legalább a könnyek forróak, és felmelegítik elfagyott arcomat. Isten biztosan azért teremtette őket, hogy a nyomorult embernek vigaszt nyújtsanak: lassan és gyengéden simogatják az ember bőrét, szemét megnedvesítik... Óh, Egek... Bár egyszer örömömben hullajthatnám őket!
Szvetlána tudta: semmire nem megy az önsajnálattal. Először is meg kell vígasztalnia Ivánt. Másodszor önmagát is össze kell szednie: nem eshet szét, most nem! Harmadszorra pedig... élelmet kell szereznie, nincs más választása.
- Iván, gyere ide, kérlek! - amint szólítja öccsét, letörli a könnyeit rongyos pulóvere szélében, megszívja az orrát, és megkeményíti szívét-lelkét. Lehet, hogy a sírás hasznos dolog, de az ember semmire nem megy vele. Figyeli a remegő és botladozó, régen életerős fiúcskát. Hol vannak azok az idők, amikor Iván verekedett (persze csak a móka kedvéért) a szomszéd gyerekkel? Mikor legnagyobb gondja az volt, hogy nem találta a kedvenc fa lovacskáját? Mikor azért sírt, mert Gogojte nagyi nem adott neki ebéd előtt a frissen sült süteményből? Ezek az idők... mintha nem is léteztek volna. Szvetlána szíve összefacsarodik az emlékek súlya alatt: tennie kell valamit.
Mikor a kisfiú odaér hozzá, szorosan megöleli, hogy érezze: ő mindig vele lesz. Beszélni... képtelen. Újra elsírná magát. Csak nézi azokat a hatalmas, fekete szemeket, amik a szomorúségtól olyan elkeseredett szín öltöttek, hogy fáj belegondolni: régen a boldogságtól ragyotak, nem a könnyektől. A lányban itt ver gyökeret az elhatározás.
- Iván, van egy ötletem!
Figyeli az öröm ragyogását abban a sötét szempárban: ez nem más, mint a remény.
- Tényleg?
- Tényleg - a lány tudta, hogy tervét véghez viszi, ha törik, ha szakad. Ha nem lenne ereje hozzá, erre a pillanatra fog gondolni. Örök érvényű, fájó, és erős ez a pillanat. Élmény.
- Itt maradsz, amíg vissza nem térek?
- Meddig... Meddig leszel? - szipogja. Nem kérdezi meg nővérét, mi a terve pontosan: östönösen bízik benne. Ilyen bizalmat csak az érez, akinek van testvére. A nyomorban mindegy, hogy hogyan: csak legyen.
Szvetlána úgy dönt, kikerüli az egyenes választ. Erre még ő sem tud rendes választ adni.
- Sietni fogok, ígérem - csókolja arcon a fiúcskát, majd a súlyos, öreg, ajtó nélküli tölgyfaszekrényhez lép. Kiveszi belőle a legjobb állapotban lévő kabátját. Ez sem vadonatúj, ez sem a legszebb, ez sem irigylésre méltó: szürke szövet, gombokkal. Ez az egy ruha éri a legtöbbet a lány holmijai közül. Iván minden rezdülését figyeli, érzi, hiába fordított neki hátat, ha csak véletlenségből is. Fél itthon hagyni a kisfiút, nagyon fél, de nem tehet mást. Még egyszer hátranéz, tekintete keresi azokat az éjszínű szembogarakat. Erőt kell merítenie valahonnan: amire most készül, az nem lesz könnyű, de megteszi.
Amint kilép az ajtón, szorosabbra húzza magán a kabátot. Csontfagyasztó a hideg, a hópelyhek olyan gyorsan és hevesen hullanak, mint az esőcseppek. A hőmérséklet mínusz 40 fok körül mozoghat, amit érezni is. Még a levegővétel is fájdalmas, apró tűkkel szurkálja a tüdejét, ezért szorosabbra húzza arca és szája körül a vastag sálat.
Mire beér a városba, nem érzi sem a kezeit, sem az arcát. Testén úrrá lesz a pánik: semmi nem úgy van, ahogy tervezte. Azt hitte, a piac tele lesz emberekkel, de nem. Alig lézengenek a szentpétervári téren. Csinosan öltözött előkelő hölgyek, decens urak, és vénemberek sétálgatnak a portékák között. Máskor ez nem is zavarná a lányt, de ma... Ma kellett volna a tömeg!
Egy pillanatra megáll, és visszafordul. Nem viszi véghez a tervét, nincs ereje hozzá, erre képtelen! Miért ment bele ebbe az egészbe?! Aztán eszébe jut Iván örömtől csillogó szeme, és az, hogy ütötte fel a fejét a remény a kisfiú lelkében. Ismét megfordul, és elindul a téren. Úgy csinál, mint aki csak nézelődik a zöldséges, gyümölcsös, pékárus, húsos standok között. Gyomra szívet tépően korog, amint megérzi a friss kenyér illatát. Csak egy falatot...
Szerencséje van: szinte mindenki a péknél vár a sorára, tolonganak a cipókért és zsemlékért. Szvetlánának csak ki kell nyújtania a kezét, és...
- Hé! Te! - dörren rá a goromba eladó. - Ugye nem lopni akarsz?!
A lány megdermed, és csak nyöszögni tud. Szíve őrült sebességgel ver, érzi, hogy arcát elönti a szégyenkezés pírja. Mindenki felé fordul, abba is hagyják a hangoskodást. Azt lesik, mi fog történni; az eladó hívja a rendészetet? Elveri a tolvajt? Pár pillanat, és Szvetlána tudja: el fogja sírni magát. Fohászkodik Istenhez, hogy valami csoda történjen, ne kerüljön nagy bajba, mikor...
... hirtelen valaki megfogja a vállát, nem durván, kedvesen, majd lágy hangon a fülébe súgja:
- Ne aggódj, majd én elintézem.
Ez elképesztő! A férfinak annyira biztonságot sugárzó hangja van, hogy Szvetlána egyszerűen beleremeg. Csak várja, mi történik, és múljon el ez a kínos pillanat...
- Szergej! - kiállt oda a zsíros, kövér eladónak. - A lány velem van. Akármit vesz el, azért én fizetek, jól van?
Az eladó hitetlenkedve rázza a fejét, nem kevésbé az érintett. Könnyes szemeit a férfi függeszti, aki még mindig fogja a vállát. Megtudja nézni, hogy ki is ez a Titokzatos Jótevő.
Magas, karcsú, vonzó férfi, hatalmas, szinte tányérszerű világos szemekkel és bozontos barna hajjal. Szája vékony ívű, arca csinos és sima. A lánynak akarva akaratlan az jutott eszébe, hogy Fedor mennyire csúnya ehhez a fiúhoz képest!
- Nem, uram, nem... Nem fogadhatom el a jóságát, sem a pénzét! - kibontakozik a férfi a fogásából, aki gyorsan zsebre dugja a kezeit. A lány dacosan néz szembe vele, és érzi, hogy mérhetetlen szégyenbe került.
- Kisasszony, nézze. Nekem nem okoz problémát egy pár rublet kiadni a kezem közül, de ezzel tudom, hogy nem mindenki van így.
- Higgye el, megtudom oldani a gondjaimat, uram!
- Lopással?
Ez az egy kérdés, amely fájdalmasabb egy rúgsánál, szíven is találja Szvetlánát. Be kell látnia, hogy a férfinek igaza van. Kér egy papírszatyrot, és egy véka kenyeret. A Titokzatos Jótevő még hozzápakol tíz-tizenöt zsemlét, és két almás derelyét, majd az egészért 3 rublet fizet.
- Köszönöm - suttogja Szvetlána, majd az elemózsiával megtömött zsákot két karjával ölelve futásnak ered: hazafelé.
- Várjon kisasszony! - kiálta a férfi, de a lány nem hallja, vagy nem akarja hallani. Minél előbb el innen, csak érjen haza, semmi másért ne tud már fohászkodni. Hogy hálás-e a férfinak? Egyértelműen. Meg szeretné köszönni, úgy igazán, de be kell vallania magának: fél. Valamit ki fog találni, de ma még... Előbb esznek Ivánnal, majd utána kitalálja, mitévő legyen.
Nyomorúság és tündöklés - első fejezet2012.07.03. 21:53, Lavender Charming
Írta: Lavender Charming
1. fejezet - Szvetlána és Iván
A fiatal lány és öccse helyzetének bemutatása a reménytelenség torkában...
Lavender Charming
Nyomorúság és tündöklés
1. fejezet
Meleg, szinte forró nap. A Nap sugarai pásztázzák a földet: mindent fel akarnak melegíteni: a mezőket, a fákat, a fagytól elsorvadt virágokat, és az emberi szíveket, érzéseket. A lány leveszi megkopott, rongyos kabátját, és arcát lassan a magasba emeli. Könnyei végigcsorognak az arcán: hát végetérnek szorongó napjai! Hát mindig lesz remény a lelkében! Minden szebb lesz! Itt a tavasz... baj nem érheti...
Csakhogy Szvetlána kinyitja a szemét, és a hideg ágyában találja magát. Nagyot szusszant; lehellete meglátszik, sűrü gombolyaggá tömörül, pár percig lebeg a szeme előtt, majd köddé válik. Tehát álom volt a szép világ. A lány keserűen állapítja meg magában, hogy soha nem ér véget nyomorúsága: sem neki, sem Ivánnak, az öccsének. Pedig milyen szép is lenne...!
- Éhes vagyok. Fázom - nyafogja Iván. Szvetlána tudja, mit érez öccse: az ő gyomrát is facsarja az éhség. Hogyan mondja meg a csupán 5 éves kisfiúnak, hogy bizony ezen a napon sem esznek, és épp ilyen hideg lesz még hosszú hónapokig, mint ma?
- Tudom - préseli ki magából ezt az egy buta szócskát. Iván kicsi még, hogy megértse, mi történik körülötte... És hogy az igazat megvalljuk: a lány sem tudja pontosan, mi tévő legyen.
Iván születése óta, azaz pontosan 5 éve Gogojte nagyira voltak bízva, mind a ketten. Az idős asszony rajongott a két kisgyerekért: Ivánt meleg, foszlós kaláccsal kényeztette, Szvetlána haját a legszebb fonatokba fonta, miközben mesélt neki a régi időkről, mikor még a király kertjében tanította a hercegkisasszonyokat. Szvetlána csodálkozva és tisztelettel hallgatta a nagymama szavait, és szakadatlanul kérdezett, ami Gogojte nagyinak igencsak kedvére volt. Szerette, ha mesélhet: a gyerekek meg még inkább szerették, ha mesélt. Olyankor a 17 éves lány is öccse korabelinek érezte magát, és minden fenntartás nélkül hallgatta a cárról szóló legendákat az okos asszonytól. Vágyott rá, hogy ő is épp olyan eszes és tehetséges legyen, mint a nagyanyja, aki ezzel (bár megtehette volna), soha nem hencegett. Az unokák bókjaitól zavarba jött, tompa pír öntötte el öreg, megfáradt, ráncos arcát.
Három hónappal ezelőtt azonban Gogojte nagyi meghalt. Szvetlánának és Ivánnak senkije nem maradt: édesapjukat már Iván születése előtt hónapokkal lőtték le a határon, mint egy vadkant. Anyjukat akkor vesztették el, mikor a kisfiú világra jött. Az asszony belebetegedett férje elvesztésébe. Gyenge szervezete nem bírta a további terhelést: egyetlen egyszer tudott könnyektől elhomályosult szemmel rámosolyogni a fiára, majd minden ereje elhagyta. Azzal a tudattal kellett a másvilágra költöznie, hogy két árvát hagyott maga után.
Gogojte nagyi Oroszország egyik távoli csücskében lakott, Nevenincs faluban. Azért hívják így, mert minden messze van tőle, a lakosság csupán 14 fő, vagyis már csak 13... Mindenki rideg, és távolságtartó: Jozef, a helyi gazda, csak a birkáival törődik. A leggazdagabb paraszt ember talán az egész országban, mégsem ad egy petákot sem senkinek. Felesége, Olga gazdasszony, valamivel kedvesebb, mint a fukar pokróc ura: gyakorta visz finom leveseket és húsokat a két árvának. Szvetlána igyekszik ezt megháláni, de hát kiskorú: mégis mit csináljon? Felajánlotta, hogy segít a gazdasszonynak főzni, mosni, takarítani: az viszont elutasította, ilyen szavakkal:
- Az ég szerelmére, Szvetlána! Mégis, mit szólna a fejedelem, ha megtudná, hogy egy kiskorút dolgoztatok? Hát mégis, elment az eszed, kislány? Nem, nem szabad. Majd egy év múlva. Akkor már a cár is áldását adja arra, hogy munkát vállalj. Nézd csak meg az én fiacskámat, Fedort! 18 éves, és már az apjának segít a földeken!
De Szvetlána nem akarta megnézni Fedort. Ismerte ő éppen elég jól... Azt a rusnya, pattanásos arcbőrt, pöffeszkedő magatartást, állandóan kócos és rendezetlen hajat, durva tapintású, nagy tenyeret. Mindent tudott a fiúról, és azt is, hogy Jozef gazdának az a terve, hogy amint Szvetlána betölti a nagykorúságot, Fedor lesz a férje. Na nem, azt már soha! Előbb veti magát bele a Volgába, minthogy ennek a gazembernek legyen a felesége!
Sem Jozef gazda, sem Olga gazdasszony nem tudta, hogy fiuk hónapokkal ezelőtt megbecstelenítette a lányt, amit azóta se hevert még ki. Gyűlölte, teljes szívből gyűlölte Fedor Mihalicskot, és ezen soha nem is fog változtatni. Soha!
- Szvetlána! Éhes vagyok! - mondja sírva Iván, ezzel zökkentve vissza nővérét a valóságba, ami jelen esetben kellemesebb, mint az emlékek.
- Tudom - ugyan az a válasz... Mit tegyen? 17 éves, semmi tapasztalata nincs, semmi! Nem tud munkát vállalni, nincs pénzük, nincs élelmük, még csak egy rendes házuk sem: Gogojte nagyi házának beszakadt a teteje: a hó és a zord fagy akadálytalanul szorongatta testüket. Iván kicsi: nővére képes őt úgy bebugyolálni a lyukacsos takaróba, hogy ne fázzon meg, és képes olyan helyre fektetni, ahol a szél sem éri. De ő? Ő már jócskán túl van már 180 centin, gyönyörű, tipikus orosz hölgy lett, dús szőkés-vörös hajjal, amit mindenki dicsért, mondván, hogy "Ilyen a hercegnőknek sincs!", és nyomorúságtól elhomályosult, hajdan csillogó szürke szemmel. Arca csinos, kedvességet sugárzó, ám a sok nélkülözés miatt lesoványodott, és beteges formát vett fel. Nem, koránt sem csúnyult el: gyönyörű maradt, mind mindig. Szakasztott mása Gogojte nagyinak: erre a legbüszkébb, és a legbüszkébb is marad, amíg világ a világ.
- Tegnap sem ettünk semmit, éhes vagyok! Szvetlána! Éhes vagyok! - öccse zokogása a legfájdalmasabb hang az életében, amit eddig hallott, és ez ellen ő semmit sem tehet? Nem tud ételt szerezni Ivánnak? Hagyja, hadd sírjon ez a szerencsétlen, betegesen lefogyott kisfiú?
- Tudom... - az untig ismételt, semmit mondó szócska... Ennyi minden. Ennyit tud mondani, majd ő is sírni kezd.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
